Új kincs a ResoArt Villában
Új kincs a ResoArt Villában
Új kincs a ResoArt Villában
Gránátalmafa körül táncot lejtő kecses nőalakokat formáz a magyar szecessziós kerámiagyártás csúcsdarabja, amely Zsolnay Vilmosnak, az „agyag lángeszű mesterének” két innovációját is reprezentáló alkotás. Az 1905-ben pirogránitból készült, eozin színekkel festett figurális váza a Zsolnay gyár művészének, Apáti Abt Sándornak a mintája. A 120 cm magas, közel 100 kg súlyú, legendás alkotás mostantól a ResoArt Villában látható.
A gránátalmának már az ősi zsidó kultúrában, majd a korai kereszténység idején is kiemelkedő jelentősége volt: a termékenység, a bőség, a szerelem és a szépség szimbóluma volt. A magyar kalotaszegi és mezőségi hímzéseken a termékenység, az élet, a bőség és a gazdagság letéteményesének tekintették. A fát körbeölelő, táncolt lejtő öt nőalak harmonikus, szeretetteljes közössége is az élet szépségét, a természet gazdagságát, a szeretet bőségteremtő erejét közvetíti a szemlélő számára.
E műalkotás (illetve ikerpéldánya) volt a Milánóban 1906. április 28-án megnyitott világkiállítás egyik ékessége, amelyet az olasz-magyar iparművészeti pavilon magyar kiállításának központi, üvegfedésű termében, az ún. Galambos udvar közepén csodálhatott meg a közönség. Az expón a Zsolnay gyár önálló kiállítással is jelen volt, az eozin fényjátéka változatos formákon jelent meg, és varázsolta el a látogatókat. A ResoArt Villa kiállításán ízelítőt adunk abból a szín- és formagazdagságból, amellyel a Zsolnay gyár bemutatkozott e nemzetközi megmérettetésen.
„Ennyi reklámot még Rotschild pénzén sem szerezhettek volna” – mondta az 1906-os Milánói Világkiállítás holland zsűritagja egy magyar újságírónak. Vajon, hogy jutott erre az álláspontra a bírálóbizottság e tagja? Mi is történt Milánóban 1906. áprilisa és novembere között?
A milánói világkiállítás megrendezésének ötlete összekapcsolódott a Simplon-völgyi vasúti alagút átadásának megünneplésével, tematikáját tekintve a szárazföldi és vízi szállítást, a kommunikációt, valamint a képző-és iparművészet vívmányait ölelte fel. Magyarországot az olasz kormány hivatalosan hívta meg a Monarchia közös külügyminisztériumán keresztül, és így a részvételünk egyben az ország független államiságának reprezentálásra is volt.
A magyar kiállítás Ausztriától elkülönülve, az olaszokkal közös pavilonban létesült, és mindhárom csoportban – az iparoktatási intézmények, a háziipar és az iparművészet produktumai vonatkozásában egyaránt – megfelelt a világkiállítás pályázati kiírásának, miszerint csak eredeti műveket fogadnak el, kizárják a régi idők stílusainak szolgai utánzását. Művészetünk és iparművészetünk a milánói világkiállításon páratlan sikert aratott a szakértők és a látogatok körében egyaránt. A legérdekesebb és legértékesebb kiállításként hivatkoztak rá, mondván, ez „a művészi ihlettől újjá született ipar diadala”, amelyben nemzeti mivoltunk és hagyományaink, népi díszítőművészetünk új és modern kifejezésmódban jelenik meg. Ennek megfelelő elismerésre számíthattak a magyar kiállítók a néhány nap múlva esedékes nemzetközi zsűrizést követően.
Aztán az 1906. augusztus 4-ére virradó éjszaka megtörtént a tragédia, a világkiállítás ékessége, a kiállítóterek és benne a felbecsülhetetlen értékű műtárgyak, máig tisztázatlan okból néhány óra alatt porig égtek, 12 000 m2 területet téve a földdel egyenlővé, több mint 300 kiállító 10 000-nél több kiállítási tárgyát semmisítve meg.
Végül az 1906-os Milánói Világkiállítás magyar iparművészeti tárlatából 240 kiállítót és 169 munkatársat díjazott a zsűri, köztük a gránátalmafa körül táncoló nőalakokat ábrázoló váza megalkotóját, Apáti Abt Sándort aranyéremmel tüntették ki. A legnagyobb elismerés Maróthi Gézának jutott, aki amellett, hogy építészként, szobrászként és iparművészként öt „grandprix”-t kapott, a magyar kiállítás tervezésében és rendezésében végzett kiemelkedő munkájának köszönhetően a Velencei Biennálé önálló magyar nemzeti pavilonjának megtervezésével is megbízták.
Visszatérve a holland zsűritag fenti állítására, az alábbi indoklás tartozott hozzá: „Önöknek, magyaroknak, páratlan a szerencséjük. Először is legjobb művészeik vettek részt a kiállításon. Hetekig csak az önök dicséretével voltak tele az európai lapok. Amikor aztán már kifogytak a mondanivalóból: jött a tűzvész. Az összes lapok hetekig sajnálták, hogy elpusztult a kiállítás „gyöngye”. Amikor ebből is kifogytak: önök újra felépítették a kiállításukat. S a lapoknak újra alkalmuk nyílt a magyarokat dicsérni. Most pedig, hogy a zsűri elárasztja önöket kitüntetésekkel: megint megindul a dicséret árja.”
Az események egymásutánisága szempontjából igaz a leírás, de a tények azt mutatják, hogy ebben a szerencsének volt a legkisebb szerepe. E példamutató történet nemzeti és nemzetközi összefogásról, kitartó munkáról, tudással és teljesítménnyel szerzett elismerésről szól, és ezt az üzenetet közvetíti 120 év távlatából a nemrég elő- és hazakerült Zsolnay remekmű is. Köszönet érte az értékmentést, a magyar sikerek történetének megismerését és bemutatását fontosnak tartó műgyűjtőknek, Szabó Andrásnak és Törő Istvánnak.